Az Oktopuszról már sokan és sokat írtak – nem véletlenül. Olyan közösség ez, ahol szárnyakat kaptunk, ahol a pozitív megerősítés erejét személyesen tapasztalhattuk meg. Nem csoda, hogy a jelentkezők többsége fejlődésre, új kihívásokra és új ,,útitársakra ” vágyott. Mindezt – és még többet is – megkaptuk ebben a projektben.
Miközben az iskola elvileg a tanulás terepe, egyre gyakrabban látjuk, hogy a kollégák kiégnek: elveszítik a tanulás iránti kíváncsiságot, késztetést, motivációt. A pesszimizmus és a panaszkodás lassan rájuk telepszik, s már csak a nyugdíjkorhatár elérését várják. Az Oktopuszban ezzel szemben ragyognak a szemek. Felcsillannak minden új ötletre, itt dicsérünk, inspirálunk, alkalmazunk és adaptálunk. Már az első találkozás alkalmával „kiszemeltem” magamnak Lapsánszki Editet – látásból ismertem korábbról. Azóta sok pécsi és szovátai utat tettünk meg együtt. Közelebbről is megismerhettem azt a reálos tanárt, aki úgy gondoskodik roma és szórványgyerekekről, hogy tökéletesen ismeri a vonatkozó törvényeket, miközben szíve tele van jó szándékkal. „Az iskola nem cirkusz” – mondja mosolyogva, mégis olyan, természettudományos kísérletekre épülő képzést állított össze, amely egyszerre szórakoztató és tanulságos.
Novemberben a szamosújvári Kemény Zsigmond Elméleti Líceum vendégeként, az Országos Továbbképző Központ keretében hozta el hozzánk a Játékos kísérletek az óvodai és elemi oktatásban című képzését. Gyermeki lelkesedéssel figyeltük a kitörő vulkánt, a műanyagpalackból készült tüdőt, vagy a sav–bázis szivárványt, ahol mindennapi háztartási „vegyszereket” vizsgáltunk káposztalé segítségével.
Decemberben Rusz Csilla nagyváradi drámapedagógus alapozta meg az adventi hangulatot – vele vártuk december 5-én a Mikulást is. Csilla már tartott nálunk képzést, így szeretettel és izgatottan fogadtuk. Szakértelme, humora és embersége átitatott minden drámajátékot, rendezési ötletet és érzékenyítő gyakorlatot. A két félnapos képzés csak ízelítőnek bizonyult: szívesen hallgattuk volna még hosszasan.
Mindkét alkalom csapatépítő erejű volt: új oldaláról ismerhettük meg egymást. A közös tanulás közös nyelvvé és erőforrássá vált – olyanná, amelyből a nehéz, túlzsúfolt napokon is meríthetünk. A tanulás nem érhet véget; jó volt együtt lenni, együtt gondolkodni, együtt fejlődni.
Köszönet a képzőknek, akik rugalmasan, empatikusan, mégis professzionálisan végezték a munkájukat. Köszönet a kollégáknak, akik a hajszolt hétköznapok után a hétvégéiket is a tanulásnak szentelték. Köszönet az Oktopusznak, amely ennyi jó embert és jó gyakorlatot hozott össze. Köszönet a pedagógus- és oktatási szervezeteknek (RMPSZ, Országos Továbbképzési Központ) a programok rugalmasságáért, amely a szórványiskoláknak is lehetőséget teremt. Köszönet a helyi Téka Alapítványnak a szállás biztosításáért. Mert néha egy „köszönöm” valóban kevés.
Fodor EmőkeAz Oktopuszról már sokan és sokat írtak – nem véletlenül. Olyan közösség ez, ahol szárnyakat kaptunk, ahol a pozitív megerősítés erejét személyesen tapasztalhattuk meg. Nem csoda, hogy a jelentkezők többsége fejlődésre, új kihívásokra és új ,,útitársakra ” vágyott. Mindezt – és még többet is – megkaptuk ebben a projektben.
Miközben az iskola elvileg a tanulás terepe, egyre gyakrabban látjuk, hogy a kollégák kiégnek: elveszítik a tanulás iránti kíváncsiságot, késztetést, motivációt. A pesszimizmus és a panaszkodás lassan rájuk telepszik, s már csak a nyugdíjkorhatár elérését várják. Az Oktopuszban ezzel szemben ragyognak a szemek. Felcsillannak minden új ötletre, itt dicsérünk, inspirálunk, alkalmazunk és adaptálunk. Már az első találkozás alkalmával „kiszemeltem” magamnak Lapsánszki Editet – látásból ismertem korábbról. Azóta sok pécsi és szovátai utat tettünk meg együtt. Közelebbről is megismerhettem azt a reálos tanárt, aki úgy gondoskodik roma és szórványgyerekekről, hogy tökéletesen ismeri a vonatkozó törvényeket, miközben szíve tele van jó szándékkal. „Az iskola nem cirkusz” – mondja mosolyogva, mégis olyan, természettudományos kísérletekre épülő képzést állított össze, amely egyszerre szórakoztató és tanulságos.
Novemberben a szamosújvári Kemény Zsigmond Elméleti Líceum vendégeként, az Országos Továbbképző Központ keretében hozta el hozzánk a Játékos kísérletek az óvodai és elemi oktatásban című képzését. Gyermeki lelkesedéssel figyeltük a kitörő vulkánt, a műanyagpalackból készült tüdőt, vagy a sav–bázis szivárványt, ahol mindennapi háztartási „vegyszereket” vizsgáltunk káposztalé segítségével.
Decemberben Rusz Csilla nagyváradi drámapedagógus alapozta meg az adventi hangulatot – vele vártuk december 5-én a Mikulást is. Csilla már tartott nálunk képzést, így szeretettel és izgatottan fogadtuk. Szakértelme, humora és embersége átitatott minden drámajátékot, rendezési ötletet és érzékenyítő gyakorlatot. A két félnapos képzés csak ízelítőnek bizonyult: szívesen hallgattuk volna még hosszasan.
Mindkét alkalom csapatépítő erejű volt: új oldaláról ismerhettük meg egymást. A közös tanulás közös nyelvvé és erőforrássá vált – olyanná, amelyből a nehéz, túlzsúfolt napokon is meríthetünk. A tanulás nem érhet véget; jó volt együtt lenni, együtt gondolkodni, együtt fejlődni.
Köszönet a képzőknek, akik rugalmasan, empatikusan, mégis professzionálisan végezték a munkájukat. Köszönet a kollégáknak, akik a hajszolt hétköznapok után a hétvégéiket is a tanulásnak szentelték. Köszönet az Oktopusznak, amely ennyi jó embert és jó gyakorlatot hozott össze. Köszönet a pedagógus- és oktatási szervezeteknek (RMPSZ, Országos Továbbképzési Központ) a programok rugalmasságáért, amely a szórványiskoláknak is lehetőséget teremt. Köszönet a helyi Téka Alapítványnak a szállás biztosításáért. Mert néha egy „köszönöm” valóban kevés.
Fodor Emőke
